Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miért lesz valaki író?

2009.10.01

Nyilván, ahány ember, annyi válasz. Én csak azt tudom elmondani, hogy én miért lettem az.


Nos, röviden: bosszúból.


1980-ban voltam tíz éves, és akkoriban Jean-Paul Belmondo volt a kedvenc színészem. Ha az ő filmjét vetítették, mindig ott kuporogtam a tévé előtt. Szerettem, hogy olyan őrülten vezeti a kocsikat, hogy összeveri az embereket, és hogy beszól mindenkinek. Tízévesen ennél több elvárásom nem volt.


Belmondo egyik filmje azzal ért véget, hogy lelőtték. Rutinos tévénézőként arra gondoltam, hogy mindjárt jön a mentő, vagy mindjárt magához tér a kórházban, vagy golyóálló mellény van rajta, vagy csak képzelte, esetleg álmodta az egészet.


De nem. Tényleg meghalt. Így lett vége a filmnek.


Annyira fájt, hogy gyászoltam, mint egy igazi barátot.


Aztán valahogyan felfogtam, hogy nem azért halt meg, mert meg kellett halnia, mert nem történhetett volna más. Azért halt meg, mert az író így akarta.


Ez a film volt az utolsó csepp a pohárban. Addigra már annyi kedvenc hősömet ölték meg a novellákban, regényekben és filmekben, és annyi fájdalmat okoztak nekem ezzel, hogy úgy döntöttem, elég volt.


Belefáradtam a sok veszteségbe, és arra jutottam, hogy majd én megmutatom ezeknek a „rohadék íróknak”, és én is írni fogok, és az én hőseimmel akármi is történjék, végül mindig győzni fognak. Happy endet akartam, és ezért lettem író.


Rögtön el is kezdtem jeleneteket írni füzetekbe, tollal vagy ceruzával. Éveken át nem fejeztem be egyetlen történetet sem. A szereplőim állandóan verekedtek, lépten-nyomon csépelték egymást. Ezekben a kezdeti próbálkozásokban nemhogy sztori, de még koncepció sem volt.


Eltartott egy ideig, mire író lettem. Kilenc éve kizárólag az írásból élek, és szeretem ezt az életmódot.


Szeretem, hogy nincs nappal és nincs éjjel, nincsenek hónapok, se évek, és az egyetlen kötöttség a határidő.


Én így tudok szabadon élni, ez az egyetlen életmód, amiben száz százalékos tudok lenni.


Nagyon hosszú időn át írtam úgy, hogy nem fizetett érte senki, sőt én fizettem azért, hogy írhassak. Az írás minden másnál jobban érdekel.


Rendes író lettem, nem egy átkozott szadista: a szereplőim mindig győznek, még ha addig a poklok kínját állják is ki.


Nos, én így lettem író. Mindenről Belmondo és a „rohadék írók” tehetnek.




Duncan Shelley