Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csúnyairodalom

2009.11.27

 

Néhány évtizeddel ezelőtt még parázs viták folytak arról, hogy vajon a science-fiction, a krimi és a horror irodalomnak tekinthetők-e egyáltalán. Idővel ezek a viták elhaltak, de néha még mindig felhangzanak olyan kérdések, hogy például a Föld legolvasottabb írói vajon írónak nevezhetők-e?

Még ma is sokakban él az elképzelés, hogy az irodalom egy és oszthatatlan, és mindössze a minőség kategorizálja a könyveket. A csúcson a szépirodalom áll, az Igazi Regény, alatta meg az alacsonyabb minőségű művek, melyeket neveznek ponyvának, lektűrnek, vagy bestseller irodalomnak.

 

Ezek azonban nem minőségi kategóriák, és az irodalomnak nem egy, hanem két fajtája van, mint ahogyan az íróknak is. A másfajta lelki beállítottságú írók pedig másfajta regényeket alkottak meg.


 

Az irodalom egyik fajtája a hallásra, a másik fajtája a látásra épül. Az egyik a hallató regény, a másik meg a láttató regény.


 

A hallató regényben a mondatok a leglényegesebb elemek, a stilisztika, vagyis a fogalmazás a legfontosabb, vagy az egyetlen írói eszköz. Az író olyan mondatokra törekszik, amik megakasztják az olvasót, aki hátradől, elgondolkodik a mondaton, ízlelgeti, és kiírja a könyvből, mert annyira tetszik neki. Ez az, amit “szépirodalomnak” nevezünk.

 

A láttató regényben az írónak az a célja, hogy láttasson, hogy az olvasó olvasás közben egy filmet lásson, és azt át is élje. A láttató író nem törekszik arra, hogy a mondatai megakasszák az olvasót, mert ebben a regényfajtában ez hibának számít – mondhatni, filmszakadásnak, ami kizökkenti az olvasót a filmnézésből. A láttató regényben a sztori szerkezete, belső logikája a legfontosabb. Ez lenne a „ponyva” vagy „lektűr”. De mivel ezek megvető elnevezések, sokkal hasznosabb lenne, ha inkább vizuális irodalomról beszélnénk, már csak azért is, mert a filmekhez való hasonlósága letagadhatatlan.


 

A regények két fatája másfajta írói alkatot kíván, másfajta gondolkodást, másfajta eszköztárat.


 

A hallató regényhez költői véna szükséges, sok-sok érzelem, szárnyalás, míg a vizuális regény tiszta fejet, matematikai jellegű gondolkodást igényel.


 

A két írótípust egészen más dolgok érdeklik, és más dolgokat hagynak figyelmen kívül.


 

Vegyünk egy sztorikoncepciót: egy átlagember óriási érzelmi nyomás alatt áll, mert a főnöke vagy a házastársa folyamatosan becsmérli, és gúnyt űz belőle; ez odáig fajul, hogy a főhős eldönti, megöli zaklatóját, majd a történet végén meg is öli. Egy szépíró és egy vizuális író különböző aspektusból közelítené meg a témát.


Egy szépíró óriási figyelmet fordítana az átlagember érzelmi vívódásainak ábrázolására, arra az érzelmi folyamatra, ahogyan a hős eljut a gyilkosság gondolatáig, ahogyan felkészül, és ahogyan végrehajtja.


 

Egy vizuális író erre nem fordítana túl nagy figyelmet, viszont rendkívül mód odafigyelne arra, hogy a folyamatot a lehető legizgalmasabban ábrázolja, a fegyver beszerzése, a gyilkosság maga, minden a lehető legjobb pillanatban következzen be, és hónapokat töltene el azzal, hogy a részleteket a lehető legfeszesebb logikai láncolattá dolgozza össze.


Egy szépíró a fegyvert elintézné annyival, hogy “revolver”, míg ha én írnám a fenti történetet, minden valószínűség szerint körülbelül másfél hetet, és napi tizenkét órát töltenék el azzal a kérdéssel, hogy a karakter egész pontosan milyen típusú lőfegyvert használ a gyilkossághoz. Számba venném az érzelmi állapotát, a fegyverekkel kapcsolatos ismereteit és téveszméit, az amatőrségét, a félelmét, a fegyver beszerezhetőségét az adott földrajzi helyen, stb.

 

Mindkét irodalomfajtának megvan a maga közönsége, és történetesen jelenleg a vizuális irodalomnak sokkal nagyobb a közönsége, mint a szépirodalomnak. Talán épp ebben keresendő a szépírók alaptalan megvetésének oka.


Egy szépírónak fogalma sincs, hogyan lehet huszonnyolc cselekményszálat kézben tartani, hogyan lehet ritmust adni a cselekménynek, a rejtélynek milyen tizenegy alkotóeleme lehet, vagy hogy milyen szintű anyaggyűjtést igényel például egy politikai thriller megírása.


És ugyanígy, egy vizuális írónak nincs olyan szókincse, vagy nem használ olyan szókincset, nem bánik úgy a szavakkal, és nem fordít annyi időt a fogalmazásra, mint szépíró kollégája.


A szépirodalom és a vizuális irodalom nem minőségi kategóriák. Mindkettőben lehet kiemelkedőt és retteneteset alkotni. Másfajta közönségük van, és másfajta írói alkatot követelnek. Eszközeik nem keverhetők, mert az egyik eszköztára hatástalan (sőt ártalmas) a másikban. Voltak erre próbálkozások, és egyszer sem jött be.

 

A szépirodalomban van helye a nyelvi játékoknak, a líraiságnak, a rendhagyó mondatszerkezetnek és a hatalmas szókincsnek. A vizuális irodalomban ezek hibák, amik megakasztják a lendületet. A vizuális irodalomban az a lényeg, hogy a szereplő mit tesz, és miért, a szépirodalomban meg az, hogy ez hogyan van megfogalmazva.


Én vizuális író vagyok, és utálom a szépirodalmat. Tényleg nem vágyom arra, hogy költőien tudjak fogalmazni, és százezer szavas szókinccsel írjak. De tudom, hogy a szépirodalom nem kevesebb, vagy rosszabb a vizuális irodalomnál. Csak én nem szeretem. Ez pedig pusztán egy érzelmi, és nem egy minőségi kategória.

 

 

 

 

Duncan Shelley